Szerda, szerda, péntek, szerda, szerda péntek... Ez az én ritmusom az Integral Visionben. Ma demo nap van. Belépek az irodába, beköszönök a nagyszobába. Csíkszentmihályi, Seth Godin, Edward de Bono és Ken Wilber plakátjai is visszaköszönnek, ahogy végigmegyek a folyosón.
Kulcsi és Zsuzsi már ott állnak a konyha előtt és a táblán éppen azt sakkozzák ki, hogy milyen felállásban retrózzunk és tervezzük meg a projektek következő sprintjét. Kis arcképek még kisebb mágnesekkel az aznapi órarenden. Én is ott virítok már az egyik sorban. Ma a kék csapattal vagyok a kék szobában.
Ahogy ott állunk a tábla előtt, megérkezik Tamás és Asrob is vidékről. Bár ők is csak hetente egyszer vannak Budapesten az irodaban, velem ellentétben ők folyamatosan együtt vannak a többiekkel. Én csak szerdánként és néha pénteken. Ha az IV-t mint egy embert képzelem el, akkor rajtam kívül mindenki a test cselekvő része, amíg én az a belső figyelem vagyok, ami szemléli a test viselkedését, gondolatait és érzéseit.
9:30-kor a retróval kezdjük. Körbeülünk a babzsákokon, megvárjuk amíg mindenki megrendeli az ebédet. Megérkeztünk fejben is. Már összeszoktunk eléggé ahhoz, hogy ne tegyek fel sok külön kérdést. Rá szoktam kérdezni, hogy hogyan érzik magukat itt és most, hány pontot sikerült elérni, és elégedettek-e vele vagy sem. Meg szoktam kérdezni, hogy mi volt az elégedettség oka, vagy éppen akadályozó tényező. Sor kerül arra is, hogy ki kinek lehet hálás és miért. Ma reggel felidézem ezeket a szempontokat és rájuk bízom, hogy mindenki a maga módján mesélje el az elmúlt két hetét.
Azt veszem észre, hogy történeteket hallgatok. Személyes epizódokat, amik egy csapattörténetté szövődnek össze. Otrombaságnak érezném, hogy belekérdezzek. Látom Tamás arcán megjelenik egy mosoly, ahogy felidézi a többiek támogatását. Hallok Dávid hangjában egy kis könnyedséget, ahogy megköszöni az alapos közös tervezését. BT-n érzem, hogy nyugodtan, magabiztosan van most itt, ahogy mesél a sprintben nyújtott teljesítményéről.
Ez most egy különlegesen erős retró. Egy sikeres projektben összekovácsolódott régi-új csapat van együtt. Érzem a többiek közötti összhangot, szinte tapintható a bizalom. Nem tudom ők mennyit éreznek belőle, de látom, hogy könnyen szólalnak meg és nagyfokú őszinteséggel beszélnek. A tekintetek vagy a felidézett múltba kalandoznak, vagy egymásra szegeződnek. Nincs hosszas magyarázás, védekező megszólalás, zárkózottság vagy unalom. Szinte magát meséli mindegyik történet. Gördülékenyen haladunk.
Felmerül, hogy az egyébként más ügyeken pörgő István is kivette a részét a projektből, és vele Tamásnak nehezebb volt megtalálni a közös hangot. István egy másik retrón ül éppen, ezért most fontos figyelnem, hogyan beszélünk arról, aki nincsen jelen. De ez sem nehézkes. Tamás csak magáról beszél. Hogy a saját szempontjából hogyan élte meg az esetet. Végül maga mondja ki, hogy ezt majd személyesen megbeszéli Istvánnal.
Jó egy éve volt, hogy a retróink fókuszában a személyes problémák és a nehezen megfogalmazható feszültségeink álltak. Facilitátorként sokkal aktívabban vettem részt abban, hogy az érintettek egymást megértsék. Ma ehhez képest nem volt dolgom. Szinte kényelmetlen gondolat, hogy ha ennyire könnyen ment, talán nem is kellettem volna ma ide. Persze tudom, hogy ez egy tanulási folyamat és ami most történt az több, mint egy év közös gyakorlatának és sok más tényezőnek az eredménye.
Befejeztük. Visszajelzünk egymásnak milyen volt a retró. Asrob megkér, hogy beszélgessünk négyszemközt is. Jó idő van, süt a nap, kellemes a levegő így azt javaslom menjünk el sétálni az Újpesti piac felé. Közben jobban esik beszélgetni, talán könnyebb is egymásra hangolódni. Elhangzik pár kérdés, gondolat. Majd megállapodunk, hogy egy hét múlva megnézzük mi sült ki ebből. Mondjuk jövő szerdán.
Oszd meg ismerőseiddel!
