Szerda reggel van. Kicsit még kómásan indulok sétálni a Tigriscsíkossal, de a hideg hajnali levegőtől egész gyorsan magamhoz térek, és elkezdem összerakni fejben a feladataimat. Demonap lesz. Ma zárjuk az elmúlt két hetet, és tervezzük a következő kettőt. Egyszerű a helyzet: adottak a projektek, megvannak az ütemtervek, annyit kell csak tenned, hogy ennek megfelelően összegyűjtöd rá az embereket, azaz a rendelkezésre álló kapacitásukat.
Hogy ez pontosan mikor történik a délelőtt folyamán, az szinte mindegy, de amikor jön a délutáni tervezés, nos akkor már készen kell állnod, hogy ne ott borítsd be mindenkinek a következő két hetét azzal, hogy nem láttad át mire/kire van szükséged.
„Mondd el, hogy mennyire szexi ez a projekt és hívd be őket!” Néhány demoval ezelőtt az egyszerű és nagyszerű tanácsok táblájára felvéstem ezt a mondást magamban. Aha, köszi… mert ez ugye ilyen könnyű.
Az a probléma, hogy ami nekem izgalmas és új kihívás, az esetleg a sokat látott régi motorosoknak nem feltétlenül szívük legkedvesebb vágya, és hát valljuk be, így azért nehéz nyerni. Fontos, hogy mindenki jól is érezze magát a projektben, és ne legyen ott az a kis keserűség, hogy valami másba sokkal szívesebben fektette volna az energiáit. Vagy mi van, ha én sem látom, hogy szexi? Ha még nekem sem villantotta meg azokat a részleteket, amitől a bűvkörébe kerülök, és így nem sikerül kidomborítanom azokat a pontokat, amik izgalmassá tennék ezt az egész folyamatot.
Ezekből kiindulva, mire beérek az irodába már egészen vad ötleteim vannak, hogy miként fedem le a vállalt storypont igényeket az új projekten, de a tényleges megoldás még csak nem is körvonalazódik, az idő pedig egyre csak közeleg. Elméletben készen állok, tudom, hogy hány pontot kell elérnem, nagyjából kezdem kapisgálni, hogy kikre lehet szükségem ebben a projektben, igen ám, de nem csak én akarom őket ott látni!
Ez olyan kicsit, mint amikor karaktereket választasz a játékban, hogy tökéletes csapattal indulj neki a feladatnak. Tudod, hogy kinek mi az erőssége, és azt is, hogy hol van szükség rájuk…csak, hogy a pontok. Ha már nincs kapacitás, akkor bizony nem tudod berántani a fejlesztőidet, bármennyire is szeretnéd. Vagy ha nemet mondanak, mert ugye passzolni is ér.
Ekkor kezdődik az alkudozás a folyosón, két meeting között:
- Tibi láttam, hogy még van 5 pontod, esetleg lenne kedved beszállni egy nagyon fancy feladat erejéig…
- István, a szabad kapacitásodra lecsaphatnék?
- Vinceee, mit szólnál egy jó kis adatgazdag kihíváshoz?
Mondanám, hogy én vagyok az ilyen rapid egyezkedések mestere, de sajnos én is csak ámulva figyelem, ahogy lehengerli Gábor az embereket, és így hopp, a vállalt pont duplája van lefedve. Még fél 10 sincs. Whhaaat? Itt a pillanat, hogy toporzékoljak, esetleg zokogásban törjek ki, vagy kész tények elé állítsam Tibit: vagy beszáll az én projektembe is, vagy ülhet máshová, többé nem leszünk padtársak, és örök harag.
A remek performanszokat inkább megtartom magamnak, bár látványos és váratlan húzások lennének, de egyik sem túl EMK-s vagy asszertív, meg amúgy sem lenne túl elegáns, a profizmusról nem is beszélve. Délután a kimaxolt pontok hiányában, és némiképp bátortalanul állok az erőforrás tábla előtt, és csak az jár a fejemben, hogy valaki léci mentsen meg, és jöjjön lelkesen tervezni, fejleszteni, ígérem jó móka lesz, stb.
Amikor sor kerül a projekt gyors ismertetésére, váratlanul lelkes érdeklődést mutatnak a többiek, és még szabad kapacitások is vannak. Megvagyunk! Annak ellenére, hogy nem az én érdemem, végtelen boldogságot érzek, és persze átölelném az egész csapatot. Bele kell jönnöm ebbe a tervezés dologba, de nem engedték el a kezem, és összeállt minden: aggodalmam ellenére, és még korántsem profi tervezésem mellett jött is a segítség, és máris ott volt a pont. Jókor, jó helyen :)
Oszd meg ismerőseiddel!
