Korábbi munkahelyemen a legtöbb kollégám nő volt. Számomra ez egy komfortos állapot, közös fújós-dezodort tartottunk a wc-ben, lassan múló, meleg nyári napokon, ha elmentek a főnökök, ruhákat cserélgettünk és próbálgattunk az irodában, és nagy egyetértésben szidtuk az utcán beszólogató ismeretleneket. Tudtam, hogy ha IT cégnél fogok dolgozni, sok mindenről le kell majd mondanom, és közben új tapasztalatokkal is gazdagodni fogok.
Az Integral Visionről egy feminista nőtől hallottam, ez kicsit megnyugtatott. Az első beszélgetésen kiderült, hogy Kulcsival az elvek szintjén egyetértünk. A csapattal való ismerkedésem során a sörözésen mindenki jó arc volt. Bizakodva vágtam bele az új kihívásba. Érkezésemkor 17-en voltunk, ebből 5-en nők – egy IT cégnél ez nem is rossz arány.
Az első hónapban még főleg ismerkedtem a tereppel, tanultam, figyeltem. Hamar feltűnt, hogy mennyi ajtó van ebben az irodában. Például amikor együtt megyünk ebédelni a legközelebbi étterembe, tíz ajtón kell átmennünk. Másnak talán fel sem tűnne, de nekem nagyon zavaró volt, hogy minden ajtónál udvarias kis ceremónia zajlik, előreengednek egy rakott krumpli miatt összesen hússzor. Ehhez néha félszegen ide-oda kell állni, akkor is, ha egyébként ezzel feltartunk más embereket, vagy nagyon kényelmetlen, vagy épp nem is veszem észre, mert elmélyülten beszélgetnék.
Mikor jöttem, még élt a szokás, hogy a férfiak reggel kezet fogtak egymással, amibe a női kollégákkal való kézfogás nem tartozott bele. Egy ideig jópofáskodva én is próbáltam észrevétetni magam és bekapcsolódni ebbe, de aztán inkább hagytam, és azt hiszem a szokás is (a különböző érkezési időpontok miatt) kikopott a rituálék közül.
A fenti példák nagyon bagatellnek tűnhetnek, de egyvalamit talán átérezhet belőle bárki: a kényelmetlenséget. Kicsit nekem is, kicsit a férfiaknak is fura helyzetet eredményez, hogy állandóan ilyen jelenetekkel emlékeztetjük magunkat arra, hogy nem vagyunk kollégaként egyenlőek, mivel nemünk reprezentatív képviselőjét is alakítjuk nap mint nap.
Az apróságok mellett tapasztaltam sokkal zavaróbb dolgokat is. Egy számomra fontos ügy közös megbeszélésekor a facilitátor egyszerűen a szavamba vágott, miközben érveltem az álláspontom mellett. Egy ügyfélmegbeszélés után pedig nem az ötleteimet, hanem a blúzomat dicsérte meg a kollégám. Egy idő után pedig észrevettem, hogy a közös megbeszéléseken a nők mindig csak a férfiak után szólalnak meg.
Mit lehet ilyenkor tenni? Ezt a kérdést teszik fel maguknak nők újra meg újra, százféle munkahelyen világszerte. Miközben tudjuk, hogy a kutatások szerint az asszertív nőket a környezetük ellenszenvesnek látja, hogy tehetem mégis egyenlőbbé, kényelmesebbé az életemet? Úgy egy fél év után, mikor a helyem a cégben biztosabbá vált, elkezdtem az alapozást. Beszéltem a többieknek az engem foglalkozató feminista kérdésekről. Téma lett a nők elleni erőszak, a feminizmus és a hatalom kérdésköre az ebédnél. Összeszedtem a bátorságomat, és szóltam nekik, hogy velem ne udvariaskodjanak az ajtóban, az menjen előre, aki elöl van. Érteni nem mindenki értette, de igyekeznek emlékezni rá és tiszteletben tartani a kérést. Többször is javasoltam, hogy a mindenkit érintő kérdésekben körbe menjünk, hogy mindenki meg tudjon szólalni. Visszajeleztem a blúzomat dicsérő kollégámnak, hogy zavarba hozott a mondatával.
Rengeteg nőtársammal szemben elképesztően nagy szerencsém van: a munkatársaim tisztelnek és nyitottak a visszajelzéseimre és javaslataimra. Nem élnek vissza a helyzetükkel, velem együtt fontosnak tartják a demokratikus működési elveket. A legtöbben rögtön megértették, hogy miért zavar, amikor az irodaház portásai a “kezicsókolom”, a “csók, gyönyörűm”, és a “szia drága” köszönések közül válogatnak.
Ha itt zárnám le a cikket, azt gondolhatnánk, hogy a munkahelyi megkülönböztetés igazából csak néhány apró szokás megváltoztatásán múlik, és ha a nők felszólalnának, akkor minden egy csapásra megoldódna. De ez sajnos egyáltalán nem így van. Az én főnököm nem tesz nekem félreérthetetlen ajánlatokat, ahogy ezt oly sok nő tapasztalja. Nekem nem múlik rajta az állásom, hogy szóvá teszem, ha valami nem tetszik. Én nem hallgatok naponta szőke nős, vagy anyós vicceket. Én nem vagyok abban a helyzetben, hogy a férfi kollégáim kapják az előléptetést helyettem.
Amikor a nők hátrányos szisztematikus megkülönböztetéséről beszélek, akkor nem azt értem alatta, hogy én, vagy más nők nem követnek el (akár súlyos) hibákat. De hibákat mindenki követ el (férfiak és nők is). Az egyenlő bánásmód nem azt jelenti, hogy “nekem mindent szabad”, hanem annak a felismerése, hogy a mindenki számára kényelmes és produktív munkahelyi légkör csak akkor érhető el, ha ezért nem egyedül a nőknek kell küzdeniük, hanem ez minden munkatárs számára egyformán fontos. Remélem erre tart a világ, egyre kínosabb lesz a szexizmus és fontosabb lesz, hogy a kollégák nemtől (is) függetlenül ki tudják hozni magukból a maximumot. Tegyünk érte!
Oszd meg ismerőseiddel!
