Meg­mon­dom vagy meg­hall­ga­tom?

“Tudom, hogy milyen lesújtó élmény az, amikor visszadobják a feladatot. Szeretném megkímélni őt ettől, ezért állandóan azon pörgök, hogy miként tudnám pontosabban megfogalmazni a feladatot, hogy ne kerüljünk ebbe a helyzetbe.”

Ott ültünk hatan, a szokásos két heti csapatretrón. Túl voltunk a hogy-vagyok-most körön, figyeltem, hogy mit mond, közben jegyzeteltem a gondolataimat, hogy a megosztás után feltehessem a kérdéseimet. Emberünk most alkotta meg a történetét az elmúlt két hétről, szabad asszociációs láncként fűzte az egyik élményt a másikra. Ez volt az egyik hangsúlyos pont, amit dilemmaként tálalt elénk mintegy felkínálva a lehetőséget a kapcsolódásra. 

Miközben hallgattam őt, eszembe jutott a saját élményem arról, hogy az egyik projekttel kapcsolatos nehézség kapcsán miként kerestem a saját felelősségemet, és hogyan billentett vissza az önsanyargatásból a projektvezető. Ha megtalálom a felelősségemet a helyzetben, akkor kontrollom is lesz felette, mert tudok változtatni rajta. Mivel a projektek korai szakaszában, az ajánlatadás és szerződéskötéskor aktív szerepem van, viszonylag könnyű olyan narratívát találnom, ami szerint ekkor történt valami, ami aztán fél év múlva hosszú ok-okozati láncolat eredményeképpen feszültséget keltett másokban. Kimerevített képként él bennem a mozzanat a konyhában, ahogy keresem a szavakat, és miközben fürdök az introspekcióban, jön a kijózanító mondat. “Nem, Kulcsi, ennek most nincs köze ahhoz, amiben most vagyunk. Ennél egyszerűbb a helyzet.” A projektvezető két mondattal visszarántott a jelenbe, elengedtem a kibomló narratívámat, hogy ismét figyelhessek arra, amit ő mond. Hajlok arra, hogy túldimenzionáljam a saját hozzájárulásom jelentőségét, sokszor élem meg azt, hogy a felelősségvállalás energizál, és lehetőséget teremt arra, hogy pozitívan tudjak hatni a nehéz helyzetekre is. Mindez azonban haszontalan fontoskodás akkor, ha vannak más, relevánsabb narratívák a sajátomnál. Ilyenkor a legjobb, amit tehetek, hogy meghallgatom őt, és kapcsolódóm a történetéhez. Keresi a megoldást, ő akarja megalkotni a saját értelmezését, és ehhez itt és most tudok segítséget nyújtani neki. Kérdésekkel, nem tanácsokkal.

“Kinek van kérdése, visszajelzése?” Fordultam a többiekhez, és a jegyzeteimre sandítottam. Miközben hallgattam a többieket, igyekeztem elengedni az asszociációimat. Ismét megtapasztaltam, hogy a dilemma megosztása önmagában fellazítja az ehhez kapcsolódó feszültséget. Nincs szükség okosságokra, ennél sokkal hasznosabb az elfogadó közeg.