Je­lent­kez­tem egy má­sik cég­hez

– Ősszel jelentkeztem egy másik céghez, és el is mentem interjúra.

Minden vezető rémálma a fenti mondat. Nekem is. De elhangzott, nekem meg görcsbe rándult a gyomrom tőle. Az elmúlt hét évben harminc ember dolgozott már az Integral Visionben. Tizenegy ember hagyta el a fedélzetet, és ez a néhány veszteségélmény nem volt elég ahhoz, hogy jól bírjam az efféle gyűrődést. Izzadni kezdett a tenyerem, szótlanul vártam a folytatást.

– Végül úgy döntöttem, hogy maradok.

Ezek szerint negyedév telt el azóta, hogy mindez lejátszódott, én viszont semmit sem érzékeltem. Fontosnak tartotta, hogy elmondja, jóllehet szemmel láthatóan neki sem volt könnyű beszélni róla.

Elhallgatott. Az arcomat figyelte. Ambivalens érzésekkel ültem. Kibontottam, majd lassan csorgattam a mézet a teába. Vártam, hogy körvonalazódjon valami. Egy megfogható érzés. Egy gondolat.

Vége a veszélynek. Maradt. Meg lehet nyugodni. Még ha el is akart menni, végül maradt. És most elmondta. Pedig hallgathatott volna róla. Ki lehet fújni a beszorult levegőt. Lehet reagálni. Megbeszélhetjük mi van itt és most.

Az elmúlt év történéseiről kérdeztem. Milyen változások voltak a cégben, mi hogyan érintette? Pontosan meg tudta fogalmazni, mi volt az impulzus, ami távolodáshoz vezetett. A pillangóhatás jutott eszembe. Történt valami a múltban. Elindult egy folyamat, aztán engedett a fejvadászok nyomásának.

Amit megtanultam az elmúlt években, hogy ha valaki tényleg menni akar, akkor menni is fog. Nincs ilyenkor értelme a marasztalásnak, sőt, csoportdinamikai szempontból még jobb is, ha a döntés után a lehető leggyorsabban elhagyja a fedélzetet. Fájdalmas, nehéz, de minden válásban ott egy új lehetőség annak, aki elmegy. Aki marad, annak viszont nehéz ezt lehetőségként megélni. Ez veszteség és minden veszteséget érdemes meggyászolni.

Akit elhagynak, az megszenvedi a válást, a szakító fél ezzel szemben sokszor felszabadultnak tűnik, lelkesen fogadja az új helyzetet. Kedvenc családterapeutámtól hallottam, és nagyon megmaradt, hogy sok esetben némi idő múltán ez a dinamika átfordul. Az elhagyott fél miután feldolgozza a veszteségélményt, új energiához jut, míg az, aki elment, később döbben rá arra, mit is veszített.

Na de hagyjuk is a párhuzamot, mert a munkakapcsolat az nem házasság, és a cég nem család. Minden erre irányuló metafora hamis, ahogy a fenti asszociáció is az.

A kérdés csak az, hogy tényleg menni akar, vagy csak zavar volt ebben a felállásban, amire ezt a reakciót adta? Oké, hogy marad. De ez nem egy segélykiáltás? Vagy a motivációhiány jele? Új projekteken szeretne dolgozni? Több pénzt szeretne keresni? Mire van szüksége, amit most nem kap meg?

Miközben ezekről beszélgettünk, többször megkérdezte, lesz-e valamilyen következménye, hogy ezt elmondta. Igen, lesz. Fontos vagy nekünk, mindent meg fogok tenni azért, hogy motivált légy, hogy a csapat tagja maradj.