Mindenszentek. Állunk az udvaron, végigjáratom tekintetem az egykor virágzó kis gazdaság romjain: ott állt a fóliasátor, mellette volt a málnás, amott a tyúkól, nyári konyha, mögötte a szőlő, a méhes, a kukoricagóré… A füstölő összeomlott tavaly télen, a kaptárak elkorhadtak, a ház pusztul, a kertet fölveri a gaz.
Nagymamám megfogja a kezem.
- Tudod, lyányom, ha újrakezdhetném a mai eszemmel, máshogy csiná’nám. - Nézi a málladozó verandát, a muskátlik helyét a párkányon, alatta egykor gyöngyvirágok nyíltak. Felém fordítja tekintetét. - Nem dógoznék annyit. Minek.
(2018)
***
Minden évben eszembe jut ez a jelenet, legtöbbször Mindenszentek környékén, vagy nagymamám születésnapján, halálának az évfordulóján. Minden alkalommal más kérdést vet fel bennem. Van, amikor azon tűnődöm el, mi a munka értelme, értéke. Van, amikor azon, hogyan alkothatok webfejlesztőként bármi maradandót. Van, amikor elképzelem, milyen lenne újra telefonálni vele, mesélni a feladataimról. "Jól van, kislyányom" - mondaná - "csak tegyétek a dógotokat, meg egészség legyen, az a lényeg."
Igaza volt, az a lényeg.
Mindig jobban érdekelte, milyen közlekedési eszközzel mentem aznap munkába, mint hogy milyen projekten dolgoztam, az utazás élményéhez jobban tudott kapcsolódni.
Amikor megkaptam az első munkám, körbetelefonáltam a családot, mindenki ujjongott, gratulált, csak nagymamám sóhajtott egy nagyot: "Sajnálom, kislyányom, olyan lekötött leszel."
Igaza volt.
Egyébként a gratuláció köztudottan nem volt nagymamám erőssége. Első dédunokája születésekor a testvérem felhívta őt, megszületett a kislány, mindenki egészséges. "Nem baj, fiam, jön majd egy gyerek is."
Igaza volt.
Közeleg a Mindenszentek. Megint eszembe jut nagymamám az udvaron. Most épp azon gondolkodom, mennyi áldozatot hozott a gyermekei jövőjéért. Hogy nekem mit érdemes feláldoznom a gyermekem jövőjéért. Hogy csináljam, hogy 80 évesen ne kelljen azt mondanom, a mai eszemmel másképp csinálnám?
Share with your friends!