Az utóbbi hónapokban a családunk összimmunrendszere ellenállásból elégtelenre vizsgázott. Gyakorlatilag nem volt olyan hónap, hogy ne kényszerültem volna többször betegszabadságra, vagy hosszabb ideig tartó távmunkára. Valamilyen számomra nem ismert oknál fogva ilyenkor mindig felbukkan egy kínos érzés, és megjelenik egyfajta zsigeri lelkiismeretfurdalás. Ciki megint betegnek lenni. Hirtelen néhány pillanatra nem az egyébként abszolút legfontosabb és pótolhatatlan szempontok, a gyermekeim vagy saját egészségem számít, hanem a szégyenérzet veszi át az irányítást. Ahelyett, hogy a meleg ágyban teát szürcsölve pihennék, azon kezdek el agyalni, hogy van-e valamilyen félmegoldás, amivel megúszhatom, amivel csökkenthető a helyzet kellemetlensége, legalábbis látszólag. Borzalmas a láz és fájdalom mellett még ezzel a belénk nevelt gyötrő bűntudattal is küzdeni. Az pedig végképp nem segít, hogy a hogylétem felől telefonon érdeklődő anyukám és barátaim második kérdése egységesen az, hogy "és mit szólnak a munkahelyeden?"
Nem szokásom az általánosítás, ezért most csak óvatosan és igencsak halkan írom, hogy úgy látom, ez a pszichikum hungarikum. Sokáig éltem külföldön, később pedig külhoni kollégákkal voltam körülvéve, és érdekes módon náluk semmilyen jel nem utalt arra, hogy bármikor ilyesmivel küzdöttek volna, sőt. Evidensen voltak betegek.
Éppen egy ilyen csata kellős közepén, amikor a lelkiismeretfurdalás harcolt a tudattal a hőmérő által mutatott értékek súlyosságáról, pittyent a telefon. Egy dán barátom válaszolt a tegnap írt üzenetemre. Azért csak most, kezdi, mert előző nap meglepetés welcome party-t rendezett neki a főnöke. Welcome party!? Nos, az imént említett magyar mentalitásom lehet az oka annak, hogy tágra nyílt szemekkel néztem a kijelzőre. Welcome? Hát nem rúgták ki? Ugyanis az történt, hogy tavaly "stressz" miatt, egy (!) évre (!) kiírta az orvosa betegszabadságra. Burnout szindróma. Ezalatt az esztendő alatt cseppet sem szenvedett sem anyagi, sem más hiányt, sőt mi több számos pihenést segítő, nálunk már-már úri hóbortnak számító tevékenységet receptre írtak neki, mint terápiás foglalkozások, wellness, sport, stb. Szóval egy évet pihent, utazott, töltődött. És mi történt? Nem kopott fel az álla, nem lett depressziós munkanélküli, nem rokkant bele a család, és fel sem merült, hogy elveszíti az állását, hanem welcome party-t szervezett neki a főnöke, mert annyira várták már vissza! Hihetetlen!
És tényleg, vajon mit szólnak a munkahelyemen? Szerencsére léteznek áthidaló megoldások. Nálunk az IV-nél vannak távmunkások, és lehet home office-ból dolgozni. A kéthetente szerdán tartott céges demónap képez kivételt a támogatott fizikai távollét alól, olyankor elvárt a személyes jelenlét. Akik nincsenek jelen az irodában, reggelente skype-on csatlakoznak a standupokhoz. Ekkor mondja el mindenki, hogy mivel foglalkozott előző nap, és mit fog csinálni ma. A legfontosabb a transzparencia, az elérhetőség és a produktivitás. Ha ez a három teljesül, gyakorlatilag nem számít, hogy fizikailag hol tartózkodunk. A feladatkezelő rendszerünkben láttatjuk az adott napra tervezett, majd elvégzett feladatokat, online elérhetőek vagyunk, és nincs gond.
Ez egy tökéletes kecske-káposzta megoldás, ami előszeretettel alkalmazható a kóros állapotból kifelé tendálás, ám még nem tökéletes helyzet esetén, vagy amikor a csemetéink miatt kényszerülünk távol maradni. Az otthonról dolgozásnak számos más előnye is lehet, pl. csökken a járványveszély, bizonyos szempontból könnyebb flow-ba kerülni, többet és hatékonyabban lehet teljesíteni, és az oda-vissza utat is meg lehet spórolni.
Azt tapasztalom, hogy ezt a lelkiismeretfurdalás dolgot lassan el lehetne engedni, mert ez egy ember-központú cég, ahol a jól-lét a legfontosabb. Nem kell küzdenünk a fentebb ecsetelt, belénk nevelt bűntudattal, hiszen minden támogatást megkapunk egymástól, és ebben a cég-kultúrában ez a fajta mentális képesség nem tartozik az elvárt kompetenciák közé. Én még nem tudtam elengedni, túl jól sikerült a belenevelés.
Oszd meg ismerőseiddel!
