Üldögélünk a kupolateremben, néha épp csak lézengenek körülöttünk, néha akkora a nyüzsgés, hogy azt se tudjuk, kihez forduljunk. A Dixit mindig nyerő: már messziről kiszúrják a színes kártyák tömkelegét a standunkon, melyeket repianyag helyett választhatnak a hozzánk látogatók. Lassan a védjegyünkké válik.
Fél 9-re értünk a múzeumhoz, próbáltunk úrrá lenni a kábeltengeren, mire a látogatók ideérnek. Nincs hosszabbító, megoldjuk, hozd a routerrel együtt. A routerből egy mozdulattal kirántom a vezetéket, találomra visszadugom. Nem megy a wifi. Jön az informatikus, sajnálja a kellemetlenséget, valaki buherált a routerrel, rossz helyre volt bedugva a kábel. Köszönjük szépen, most már hasít a net.
Andival elindulunk, hogy kiélvezzük a konferenciák legnagyobb előnyét, az ingyen kávét. Nincs senki a kávégép mögött, de ez a tény önmagában még nem tántorítja el Andit. Bemegy a pult mögé, silabizálja a gombokat, betesz két csészét, nyomja a gombot: megjelenik egy felirat a kijelzőn, de a kávé csak nem akar kicsurranni.
Találkoztunk Erdei Sándor, a neves karikaturista örökösével. Azután egy kedves hölggyel a Közlekedési Múzeumból, aki olyan lelkesen mesélt egyik-másik kiállításukról, hogy elhatároztuk, hogy szervezünk egy múzeumlátogatást a cégben. Meg egy sráccal, aki csak a laptopját akarta tölteni a standunknál.
Persze ügyfeleink is megtaláltak minket. Ki azért, hogy örömködjön a referenciaként kiállított projektjének, ki azért, hogy egy hibáról beszámoljon, ki azért, hogy a közös előadás tervét átbeszéljük. Régi és új arcok, nosztalgia és ígéretes projektlehetőségek. Alapzaj.
Fogynak a névjegyek, kiderült, hogy Andi kártyáján Dávid email címe szerepel, sebaj, kettő az egyben.
Az ebédszünetben minden csendes. A szomszéd asztalnál ülő úr megkér, hogy amíg ebédelni megy, figyeljek a standjukra. “Ha valaki felpakolná a laptopokat, projektort, készítsen egy fotót!” Meglesz, biztosítom segítőkészen, bár nincs okostelefonom, de a szándék a lényeg.
A többiek azzal fogadtak, hogy vega kaja is van, juhé! Persze mire odaérek, elfogy, nem baj, desszertből kétféle van.
Ebéd után ismét gyülekeznek az érdeklődők. Egy könyvtáros úrnak mutatom a Ludwig Múzeum műtárgykeresőjét, le van nyűgözve a szűrőfeltételek sokféleségétől, korszak, alkotó, nemzetiség, hű mennyi lehetőség! Rákattintok a keresés gombra, nem történik semmi. Gyorsan áttérek egy másik projektre, az MNM kioszkja szerencsére szépen teszi a dolgát. A legtöbbet persze az MNM-es kollégák nyomkodják.
Belehallgatunk az előadásokba, van, ami nem köt le túlságosan, de vannak egész izgalmas témák is: az egyik előadó az emotional designt mutatja be egy esettanulmányon keresztül. Érdekes hallgatni a ludwigos ismerőst is: ahol a múzeumi gyűjtemény jelentős része eleve digitális formában van, ott nem a digitalizálás folyamata jelenti a kihívást. Az viszont annál inkább, hogyan, milyen adathordozón lehet megőrizni az utókornak a médiaművészet alkotásait, hogy azok a technológia folyamatos fejlődése ellenére is kezelhetőek maradjanak.
Ami a nők alulreprezentáltságát illeti az IT-szektorban, fontos kérdés, de a mi cégünkben nincs aktualitása: egyre gyakrabban kell sorban állnunk a női mosdó előtt, pedig azt hittem, informatikai cégnél ez a veszély sosem fenyeget majd.
Úgy elröppen két nap, mint a pillanat. Éppoly fárasztó, mint a programozás, de mégis teljesen kikapcsol. Tanulságos megismerni a múzeumi szektor munkáját, problémáit, látni magunkat a partnereink szemével. A versenyszférából érkeztem, valahogy mégis otthon érzem magam. Közös bennünk az, hogy a kultúrát értéknek tekintjük, amit őrizni, ápolni és terjeszteni kell. Reméljük, a továbbiakban is nyílik lehetőség arra, hogy együtt munkálkodjunk ezen.
Oszd meg ismerőseiddel!