Zsuzsi szabadságra megy.
8 munkanapról van szó, az nem a világ. Ráadásul szokott precizitásával hagyta itt a terepet: erre a sprintre be vannak pontozva és ki vannak osztva a feladatok, tájékoztatott mindenkit a folyamatban lévő ügyekről, az ügyfeleket értesítette, kihez fordulhatnak a távollétében.
Két support projekt PO-ja lettem egy hónappal ezelőtt. Nagy mellénnyel vettem át a pozíciót, mondván, eddig is elvégeztem a szerepkörhöz tartozó feladatokat, nem lesz nagy kihívás. Ráadásul nálunk minden projektnek két gazdája van: egy account és egy PO egymást segítve, támogatva dolgozik az ügyeken, nem voltam magamra hagyva a felelősséggel.
Zsuzsi távollétében viszont teljes felügyeletet kapok a projekteken, nekem kell kézben tartanom mindent.
Nem ijedek meg. Kisebb fejlesztésekről van szó, beterveztünk egy live release-t, amit már a múlt héten előkészítettem, a következő sprint indulására pedig Zsuzsi is visszatér.
Let’s do it!
Első nap.
A live release.
Már a 24. levélnél tartunk az egyik ügyféllel, amikor úgy gondolom, ideje segítséget kérnem. Úgy érzem, ezen a ponton már az ügyfél belénk vetett bizalma sérül. Kulcsi, még mielőtt bármibe beleolvasna, rám néz és közli: „Az ötödik levélnél mindig meg kell állni.” Az ötödik levél után elkezd nőni a feszültség mindkét félben: jaj, mi történhetett már megint, még mindig nem működik, még mindig nem érti, már sokadszorra magyarázom, és így tovább. Ilyenkor azt kell jelezni: észleltük a problémát, dolgozunk rajta még egy ideig, térjünk vissza rá holnap.
Beleolvas az áradatba, kiszúr egy mondatot („nem vagyok teljesen tisztában az elvárt működéssel, mert nem én fejlesztettem ezt a részt, de…”) és megjegyzi: „A saját bizonytalanságunkat ne toljuk át az ügyfélre, nem kell vele érzékeltetni, mert benne is bizonytalanságérzetet és feszültséget kelthet.”
Jogos. A fene gondolta volna, hogy a levelezésnek is pszichológiája, tudománya van. Erre nem tanítottak meg az egyetemen.
Sebaj, felhívjuk telefonon, az ügyfél megnyugtat minket, hogy nincs benne feszültség, mi megnyugtatjuk, hogy ez egy átmeneti állapot, én pedig megjegyzem a mai leckét.
Második nap.
Bizakodóbb vagyok, a release kiment, az ügyfél megköszönte a munkámat, lecsillapodtak a kedélyek. Újabb roham mostanában nem várható.
Derült égből villámcsapásként érkezik a kérdés: hívhatlak délután a sprinttervezéssel kapcsolatban?
Vakarom a fejem, sprinttervezésről nem volt szó, dehát hogyne, hívj nyugodtan.
Kulcsira ismét számíthatok. Részt vesz a megbeszélésen.
A megrendelő előáll egy kéréssel. Fejlesztőként nem szokásom megkérdőjelezni az ügyféligényeket, rögtön azon kezdek el gondolkodni, milyen nagyságrendű a feladat, milyen megoldási módok jöhetnek szóba, mikorra tudnánk ennek fényében megvalósítani.
Aztán Kulcsi közbeszól. Miért is akarjátok ezt? Mi a célotok vele? Ugyanezt a célt elérhetnétek más módon is.
Csak pislogok. Igaza van.
Jön egy kérdés az elszámolással kapcsolatban. Az XY-123 issue most hogy értendő bele a nemtudommilyenkeretbe, stb.
A kérdést sem értem igazán, pénzügyekhez tényleg lövésem sincs, de rémlik, hogy Zsuzsi mondott erről valamit. Lázasan keresni kezdem a levelezésemben, közben Kulcsi határozottan megszólal: Erre most nem tudunk válaszolni, Zsuzsi tud biztosat mondani, jegyezzük a kérdést és továbbítjuk neki.
Nocsak, ilyet is lehet?
Elgondolkodva jövök ki a megbeszélésről.
Harmadik nap.
Nagy bőszen nekiálltam két feladatnak, amiről kiderül, hogy az ügyfél nem is kérte, vagy máshogy értette, mint én. Akkor ezért szokták mindig mondani az accountok, hogy ne álljak neki, amíg az ügyféllel nem egyeztettünk...
Negyedik nap.
Kezdek elveszni az üzenetekben.
Vajon miért jó, hogy minden ügyről külön levelezünk, nem írhatnánk le minden infót egy levélben?!
Hatodik nap.
Fel kéne venni az issue-kat, tesztelni az elkészült fejlesztéseket, szervezni egy pontozást, megtervezni a következő sprintet és tájékoztatni minderről az ügyfeleket. Hogy csinálják mindezt, ráadásul egyszerre 5-6 projekten?
Hetedik nap.
Már csak a túlélésre játszom.
„Tisztelt XY! Zsuzsi szerdán visszatér a szabadságáról, a következő megbeszélésen már ő is részt vesz majd…”
***
Zsuzsi hál'Istennek időben visszatért. Tanulságos hét volt. Megismertem a határaimat, felfedeztem a tapasztalatlanságomat, és meggyőződtem arról, milyen fontos szerepe van a cégben az accountoknak.
A hajómanó meséje jut eszembe: a csöppnyi csavar jelentéktelennek érzi magát az óriási hajón, ő nem lobog büszkén, mint a zászló, ő nem kormányoz, mint a kormánylapát, semmi látványosat nem csinál, ő csak egyszerűen a helyén van. Aztán mikor kicsavarodik a helyéről, megáll az óriási hajó…
Oszd meg ismerőseiddel!