Work­ca­ti­on az IV-ben

Valamikor ősszel tettem fel először a kérdést Kulcsinak, hogy vajon dolgozhatnék-e egy kis időt teljes mértékben távolról. Szükségem volt egyfajta elvonulásra, de nem szerettem volna félretenni a munkát sem. Abban bíztam, hogy sikerülhet valamiképp ötvözni a kettőt. 

Sikerült. Kerek egy hónapja dolgozom egy portugál kisvárosból, Nazaréból. Elvárások, sőt javarészt elképzelések nélkül indultam neki az útnak. Fejest ugrottam a saját hullámaimba, és mire levegőt vettem, már teljes mértékben magával ragadt a város, a természet, az itteni közösség. Ezzel párhuzamosan a munkában való hatékonyságom is megnőtt. Energikusabb, tudatosabb, fókuszáltabb lettem, pedig korábban azt gondoltam, ezen a téren jóformán nincs problémám, jól működök a munkahelyemen. Rá kellett jönnöm, hogy ez nem volt egészen így, legalábbis az  irány biztosan nem volt jó: nagy lendülettel tartottam valami olyan állapot felé, amit a leggyakrabban kiégésnek neveznek.

4 éve az IV csapatában

2018 őszén lettem account manager  az Integral Vision-nél. Akkor azért jelentkeztem, mert úgy tűnt, jó ügyeken dolgoznak, és nem csak arra figyelnek, hogy értelme legyen a munkának, hanem arra is, hogy milyen maga a folyamat, miközben a kitűzött célokat megvalósítják. Nem csalódtam. Több mint négy éve dolgozom az IV-nél, a korábbi 1-2 évig tartó munkaviszonyaim után a mai napig azt érzem, megérkeztem. Jó helyen vagyok.  

Távolról sem nevezném könnyű menetnek az elmúlt éveket, és azon is bőven van mit tovább javítanunk, ahogyan működünk, de szeretem azt is, ahogy beszélünk a nehézségekről, még ha nem is mindig tudjuk feloldani a dilemmákat. Hálás vagyok, hogy folyamatosan teret és támogatást kapok ahhoz, hogy új és új helyzetekben próbáljam ki magam, van ráhatásom arra, hogy hogyan végzem a munkám, és hogy őszinte, nyitott és számomra fontos  értékeket képviselő emberekkel osztozhatok mindebben. Elfogadom - sőt talán már kicsit szeretem - a kudarcaimat is. Azt élem meg, hogy egy biztonságos közegben botladozhatok, és a végén mindig egy kicsit erősebben, tudatosabban folytatom tovább.  

Mindemellett azt érzem, hogy az elmúlt évek alatt - a hosszabb-rövidebb húzósabb időszakok ellenére - végre egész jó egyensúlyt sikerült megtalálnom a munka-magánélet vonatkozásában is. Volt idő önkéntes munkára, kertészkedésre, sportolásra, utazásokra.  A kiégés folyamatosan fel-felbukkanó  kérdésköre, úgy gondoltam, engem nem érint. Folyamatos fejlődésben, töltekezésben, biztonságban vagyok.

30 méteres hullámok 

Az utazásomat egész más okok motiválták, mint az, hogy elfáradtam volna a munkában. Nem terveztem meg semmit. Az is sokkal inkább egy megérzés volt, mintsem alapos megfontolást követő döntés, hogy hova tervezek “elvonulni”. Korábban is tapasztaltam, hogy az óceán közelsége megnyugtat, kisimít, felszabadít. Kíváncsi voltam, hogyan hat rám ez az energia, ha hosszabb időt töltök el a közvetlen közelében, ráadásul ott ahol telente a világ legnagyobb hullámai érik a partokat. 

Semmilyen elvárást nem fogalmaztam meg sem magam felé, sem az utazással kapcsolatban. Nem is próbáltam elképzelni, hogy milyen lesz majd itt. A megérkezésemet követően rábíztam magam arra, hogy ha nyitottan és aktívan vetem bele magam az ittlétembe, akkor majd kialakulnak, helyükre kerülnek a dolgok. Így is történt, és egy hónap után azt vettem észre, hogy a munkámhoz való viszonyom is megváltozott. Rá kellett jönnöm, hogy amit korábban egyensúlynak képzeltem, nem volt az, hogy az időt, amit a feltöltődésre szánok, sokkal jobban is kihasználhatom, és hogy néha tényleg el kell engedni a dolgokat ahhoz, hogy közelebb kerüljünk hozzájuk.

Megélni a rugalmasságot

Idén év elején megpróbáljuk még jobban összhangba hozni a mindennapi gyakorlatot mind a jogszabályi keretekkel mind a magunk alkotta szabályainkkal, emiatt többet is beszélgetünk a működésünk kereteiről, a kötetlen munkarendről. Az elmúlt évek változásai hatására még inkább eltávolodtunk a hagyományos hétfőtől-péntekig, reggeltől-délutánig tartó munkaidő-keretektől, és sokkal nagyobb teret kapott a rugalmas munkaidő-beosztás, megerősödött a távolról való munkavégzés. 

Azt gondolom, a kötetlen munkarend legalább annyi kihívást tartogat, mint egy hagyományos modell, ráadásul a már megszokott ritmussal szemben ez egy egészen új terep, ahol sok idő kellett ahhoz, hogy kialakítsam a számomra biztonságos és kényelmes kereteket. Azt hiszem, nekem a mai napig folyamatos adaptálódást, tudatosodást igényel, hogy jól lavírozzak  a munka és magánélet mind térben mind időben történő teljes összemosódásában. A portugál tartózkodásom alatt is új felismeréseket tettem, ami tovább segített abban, hogy valóban élni tudjak a kötetlen munkaidő adta lehetőségekkel.  

Így távol a mindennapos irodai csevegésektől és az otthoni apróságoktól is, sokkal többször tapasztalom meg például az elmélyült időt, amikor igazán bele tudok feledkezni egy feladatba, és úgy vagyok hatékony, hogy közben élvezem is. Általában jó érzéssel csukom le a gépet, hogy tartsak egy kis szünetet, és könnyebben is engedem el a munkát. Nem rágódom azon, hogy mit nem csináltam még meg, mi van még hátra, egyszerűen megnyugtat az eredményesség érzése, és azt érzem, hogy megérdemlem az időt, amit kicsit mással töltök. 

Annak érdekében, hogy napközben legyen lehetőségem egy kicsit élvezni a jó időt, kipróbáltam a hajnali munkát, és újra felfedeztem, hogy az energiaszintem és fókuszáltságom nekem ilyenkor magas, nagyon jó tempóban tudok haladni. Sose voltam későn kelő típus, de utoljára az egyetemi vizsgaidőszakokban keltem ennyire korán, és el is felejtettem, hogy mennyire produktív tudok lenni hajnalban. Ennek a tudatosítása, hogy az egyes napszakokban milyen tevékenységeket végzem jól, és miben érzem jól magam, sokat javít a teljesítményemen is és a hogylétemen egyaránt.

Mindehhez a tervezés és az adaptivitás egyensúlyára van szükség. Ehhez a korábbinál hosszabb távon figyelem tudatosabban a teendőket, tisztábban látom, milyen feladatok vannak előttem, és folyamatosan újrapriorizálom őket, hogy mindig legyen időm a határidős feladatokra vagy azokra, amik más munkavégzéséhez szükségesek. Azáltal, hogy tudatosabban készülök arra is, hogy beeshet valami nem munkához kapcsolódó ad hoc lehetőség, sokkal jobban veszem a munkában adódó váratlan feladatokat is, amik felborítják az előre eltervezett haladást. Elfogadóbb lettem azzal, hogy az újratervezés is része a mindennapoknak.

Feltöltődés

A “workcation” - egyfajta nyaralva dolgozás, dolgozva nyaralás -  kifejezést pár napja hallottam először arra vonatkoztatva, amit éppen csinálok. Egyedül, egy új helyen, új élmények közepette a szabadidő eltöltése nyilván teljesen más értelmet nyer, mint otthon, de bízom benne, hogy magammal viszek néhány olyan tanulságot, amit a megszokott hétköznapokban is meg tudok majd őrizni. 

A felfedezés izgalma, az új impulzosok nagyon hamar elfeledtetik a munkát, amikor nem a gép előtt ülök. Futás közben teljesen el tudok merülni a tájban, és nem egy-egy probléma megoldásán gondolkodom közben. Az itteni - akár helyi, akár távolsági - beszélgetésekben egyszerűen nem merül fel a munka, az abból eredető dilemmák. Így egészen meglepő volt a felismerés, hogy otthon ez milyen nagy arányát tölti ki a munkahelyi, családi és baráti beszélgetéseimnek. Teljesen természetesnek gondoltam, hogy a munkám során megélt jó élményeket, konfliktusokat, kihívásokat megosszam a hozzám közel álló emberekkel, meghallgassam az ő munkahelyi nehézségeiket és örömeiket, közösen gondolkozzunk vagy csak ventilláljunk. 

Továbbra is azt gondolom, hogy ezek a beszélgetések fontosak és hasznosnak, különösen ha az ember - ahogy én is -  szereti a munkáját, és azt nem egy szükségszerűségnek, hanem a mindennapok fontos részének tartja. Ugyanakkor egészen energizáló és felszabadító teljes mértékben elengedni a munkát, kizárni a gondolatokból, beszélgetésekből is. Ez a feltöltődésnek egy egészen más szintjét tudja biztosítani, és úgy gondolom, sokszorosan megtérül, ha hosszabb-rövidebb időszakokat ilyen megközelítésben töltünk el.

Amikor a távolság közelebb hoz

Az persze tagadhatatlan, hogy pár hét után - talán a fentiek miatt is, és persze amiatt is, hogy nem vagyok az irodában heti három-négy napot, és teljesen más a kapcsolódás a kollégáimmal 3000 km-ről - egy furcsa, kicsit talán nyomasztónak is nevezhető érzés ütötte fel a fejét bennem, amit egy-két kollegámnak úgy tudtam megfogalmazni, hogy egyfajta “munkarobotnak” érzem magam.  A produktivitásom nőtt, a kapcsolódásom viszont gyengült.

Hiányzik a személyes jelenlét, hiányoznak a beszélgetések, hogy lássam, hogy vannak a többiek és hogy nekem is fel tegyék a kérdést. Teljesen más élmények érnek, más az idő, más a hangulat, emiatt is és az online jelenlét miatt is nehéz ráhangolódni a megbeszélések előtti, közti csevegésekhez. Sokkal nagyobbnak érződik most a távolság, hogy egyedül dolgozom teljes mértékben távolról és a többiek egyfajta hibrid üzemmódban vannak, hol otthon, hol az irodában, mint amikor mindannyian otthon dolgoztunk a karantén időszak alatt. 

Első körben elfogadtam, hogy ez úgymond az ára mindannak, amit mindeközben van lehetőségem megtapasztalni, megélni. Aztán azt kezdtem el észrevenni, hogy jól vagyok. Kicsit sem frusztrál a “kimaradok” érzés, nem érzem, hogy hosszú távon igazán gyengülne a kapcsolódásom. Sokkal inkább jelen tudok lenni egy-egy megbeszélésen és még mélyebben figyelni, megérteni, mint korábban. Várom, hogy bent töltsek majd időd az irodában, találkozzak a többiekkel, de megtanultam azt is - amire korábban a karantén időszak sem tudott megtanítani - hogy igenis fenn tudom tartani a kapcsolódásomat másokkal távolról is. A távolság sokáig inkább negatív fogalom volt számomra, most megismertem egy másik arcát is, ami adni és építeni tud.

Hálás vagyok a csapatnak, hogy megengedték, lehetővé tették számomra ezt az utazást. Köszönöm nekik, hogy konstruktívan és elfogadással állnak ehhez az időszakhoz. Bízom benne, hogy néhány tanulságot úgy tudok majd beépíteni a mindennapokba, hogy az a közös munkánkhoz is hozzá tesz majd.