Néhány hete ott álltam a csapat előtt, a szokásos szerdai közös napunkon. Hat mondatot hoztam a következő négy évről. Az első így szólt:
A klasszikus web agency modell többé nem fenntartható.
Nehéz kimondani, hogy amiben évekig kiemelkedők voltunk, az már nem ugyanazt jelenti a piacon, mint korábban.
Amikor a kamera távolodni kezd
Évek óta dolgozunk együtt egy kiszámítható rendben. A projektek érkeznek, a folyamatok működnek, mindenki tudja, mi a dolga. Sokáig én sem kérdőjeleztem meg ezt. A szolgáltatásainkról ugyanazokkal a szavakkal beszéltünk, mint öt évvel ezelőtt. Csak közben azt vettem észre, hogy a világ már mást ért alattuk.
Volt egy kép, ami újra és újra eszembe jutott. Egy rajz, amin néhány pingvin áll egy jégtáblán, és nyugtatják egymást, hogy minden rendben van. A következő kockán a kamera távolodni kezd, és kiderül, hogy a jégtábla egy végtelen óceánon sodródik.
Nem a pingvinek tévednek. Tényleg minden rendben van azon a néhány négyzetméteren. A jégtábla még tart. Csak közben megváltozott a világ körülötte.
Sokáig azt kerestem, miért nem kell még komolyan vennem ezt az érzést. Hogy van időnk. Hogy a technológia gyorsabban változik, mint a valódi ügyféligények. Hogy a fundamentumok nem mozdultak el. Mindegyikben volt igazság. Mégsem múlt el az érzés, hogy valami lényeges már átrendeződött.
Sokáig nem találtam rá jó szót. Dries Buytaert unbundling kifejezése segített megnevezni azt, amit egy ideje már érzékeltem. A kivitelezés egyre inkább árucikké válik, miközben a jó döntések és a felelősség felértékelődnek.
Az én dolgom már nem a végrehajtás
Egy ideje furcsa társaságban dolgozom. A hús-vér kollégáim mellett AI ágensekkel beszélgetek. Amikor több nyelvi modellt hívok be a szobába, hogy egymással vitázva kutassunk, írjunk, elemezzünk, néha úgy érzem, egy Black Mirror-epizód furcsa figurája vagyok. Nem azért, mert félek tőlük (amúgy de). Hanem mert tényleg sok mindent gyorsabban és jobban csinálnak. Átnéznek egy anyagot másodpercek alatt, kiszedik a lényeget, olyan szintézist tesznek le, amin korábban heteket dolgoztam volna.
És itt még nincs vége. Ha nem mondom meg, mi az „elég jó", a végtelenségig pörögnek. Az én dolgom már nem a végrehajtás, hanem hogy tudjam, mikor van kész. Ez fáj. Nehéz lelkesedni azért, ami épp átírja azt, amire a szakmai identitásom egy része épül. És ez nem elmélet. Ott van a heti megbeszéléseken, a feladatok elosztásában, abban, hogy ki mit vállal még szívesen.
2 hónapnyi munka 2 nap alatt
Ancsa két nap alatt webes kiadvánnyá alakította a Hagyományok Háza 430 oldalas Népművészeti Jelentését. Egy pár hete ez egy két hónapos fejlesztés lett volna. Most valaki csak annyit mondott: ugyan már, ezt megcsináljuk néhány óra alatt.
Egy mondat, és az egész apparátus, amit évek alatt köré építettünk, egyszerre fölöslegesnek tűnt. Nem a munka tűnt el. Hanem a keret, amiben értelmezni szoktuk.
Sok energiát tettünk abba, hogy egy szabad, kíváncsiságra épülő munkakultúrát hozzunk létre. Az account manager az ügyféllel együtt gondolkodva rakja össze a feladatokat. A fejlesztők ízlés és kíváncsiság szerint választanak közülük. A feladat komplexitása az elszámolás alapja — erre épül szinte minden üzleti folyamatunk. Most ez jobb híján még így marad, de mindannyian tudjuk, hogy más metrikára van szükség. Valami más logika készül, és még nem látom, mely mérőszámok mellett tesszük le a voksot.
Ezt nehéz leírni úgy, hogy ne hangozzon veszteségnek. Mert az is.
Aztán ott van a webes kereső. Évekig büszkék voltunk az integrált SolR-megoldásunkra: okosan dolgozott kulcsszavakkal, szinonimákkal. Szavakat keresett. Ancsa összekötötte egy nyelvi modellel, és onnantól nem szavakat keres, hanem jelentést. Nem ugyanaz. Hirtelen bengáliul, urduul is érti, mit kérdezel, olyan nyelveken, amikre korábban gondolni sem mertünk. Leesett a tantusz: nem az a kérdés, meg tudjuk-e csinálni. Hanem hogy elhisszük-e, hogy meg lehet csinálni.
Amiről ez valójában szól
Minél tovább foglalkozom a témával, annál kevésbé érzem úgy, hogy az AI-ról gondolkodom. Inkább magunkról. Az Integral Visiont egy bizonyos világra építettük. Arra, hogy a technológiai tudás szűkös. Hogy a fejlesztés időigényes. Hogy a megvalósítás önmagában nagy érték.
Ezek a feltételezések nem egyik napról a másikra dőltek meg, de már nem állnak olyan biztosan, mint néhány éve. Sokáig azzal voltam elfoglalva, mi marad meg abból, amit felépítettünk. Most egyre inkább az érdekel, mi épülhet rá. Apró különbségnek tűnik. Nekem mégis ez változtatott meg mindent.
Oszd meg ismerőseiddel!